Égi folyosó

Égi folyosó

            Már nagyon vártam ezt a vasárnapot, mert a családom és én elhatároztuk, hogy elmegyünk kirándulni. Úti célunk Göcsej dimbes-dombos vidékén becsvölgyei családi házunktól nem messze a híres Rákóczi „Nagytőfa”, mely az idősek elmondása szerint legalább 600-700 éves. A salomfai patak mellett álló fa 40 méter magas, és a kerületét kilenc ember összefont kézzel éri át. Az 1400-as években ültetett fa Becsvölgye címerében is megtalálható. Nem is szaporítom tovább a szót, térjünk inkább vissza történetünk kiindulási pontjához.

Családunk heves készülődésbe kezdett e vasárnap reggel, s ekkor a kistestvéremnek remek ötlete támadt. Gondolata az volt, hogy vigyük magunkkal Csibész kutyánkat is. A kutyával együtt 5 személyessé bővült család elindult túrázni. A falut átszelve az aszfaltos út végén a Fincza-árok mellett haladtunk el, ami télen az egész falu apraja-nagyjának síelő, szánkózó és csúszkáló helye. A poros úton tovább haladva kezdetben bozótos, majd később Göcsejre jellemző nagylombú tölgyes, bükkös erdőn keresztül egy patakhoz értünk. Ez a csordogáló folyóvíz ismerős volt számomra, és rögtön meg is kérdeztem édesapámat:

  • Apa, ez nem a salomfai patak?
  • Jól gondoltad, kislányom, ez tényleg az.
  • De jó, akkor ez azt jelenti, hogy már közel vagyunk.

A patak partján lejjebb haladva kidöntött farönkökből készült hídon átkelve megpillantottuk a számomra mesebeli égig érő fát. A fa egy kicsinyke tisztás közepén állt, mellette fából barkácsolt padok s asztalok helyezkedtek el, melyek a turisták pihenésére szolgálnak. Megérkezésünk után gyorsan elfogyasztottuk elcsomagolt elemózsiánkat. Szüleim közölték, hogy a közelben van egy jó vargánya lelőhely. Megnézhetnénk, nincs-e ott gomba. Én megkértem őket, hadd maradhassak itt. Megvárom, míg visszaérnek, mert nagyon elfáradtam.

Anyukám beleegyezésével a fa és én egyedül maradtunk. Ahogy ücsörögtem a padon, akaratlanul is megakadt a szemem a fa tetején. Azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha el tudná mondani, kik jártak itt, e fa tövében az elmúlt 600 évben, hiszen a felső kis faágat már nagyon régen érinthette emberi kéz. A fa törzsén felfele nézve úgy tűnt nekem, mint egy időutazás, mint egy égi folyosó. Ekkor hatalmas szél kerekedett, s még a körülöttünk lévő fák is meghajoltak. A karom is libabőrös lett. Csoda történt, egyszer csak a fa beszélni kezdett hozzám:

  • Tényleg kíváncsi vagy, ki ért hozzá legutoljára a felső faágamhoz?

Én csak csodálkoztam, körbenéztem, de nem láttam senkit.

  • Te szóltál hozzám?
  • Igen, én – felelte mély, dörmögő, nagypapára emlékeztető hangon a tölgy.
  • Ne haragudj, hirtelen megijedtem, mert nem voltam benne biztos, hogy te vagy. Elmondod nekem, mégis ki tapintotta meg az ágadat?
  • Persze, kezdjük is az elején. Elsőként egy török katona járt itt, akit Mehmetnek hívtak.
  • Mit keresett mifelénk a szultán fia?
  • Jaj, képzeld az a kopasz, fura orvosa azt mondta, hogy a magyarok földjén a legtisztább forrás Kislengyelben van, ezért minden héten Kanizsáról jöttek ökörszekérrel, hogy vigyenek magukkal ivóvizet.
  • Még kiket említenél meg, akikkel hosszú életed során találkoztál?
  • Hát, tudod, híres királyunk, Mátyás, álruhában járta az országot, és még engem is megtréfált. Beöltözött deáknak, de annyira ringyes-rongyos ruhát öltött, hogy én inkább koldusnak néztem. Kérdezte tőlem, merre találja Gyevit. Erre én azt feleltem, hogy nem tudom, miért keresi. Mire ő ezt válaszolta:
    • Hát, te butus, én vagyok a király, és tudod, hogy a bírót meg kell leckéztetnem, mivel sanyargatja az ott élőket.

Most, hogy tudom, te vagy az igazságos Mátyás, elárulom, hogy tőlem északra haladj, egy napi járóföld után Veszprém vármegyénél megtalálod a bírót.

  • Hú, milyen érdekes, te igazán szerencsés vagy, hogy még Mátyással is beszélhettél. Mesélj még, volt még olyan híres ember, akivel találkoztál?
  • Igen, de most én kérdezlek téged. Mit tudsz Mária Teréziáról?
  • Csak annyit tudok róla, hogy ő vezette be Magyarországon az iskolarendszert.
  • Okos vagy, de ennél többet is mondok róla. Az ő családjának tulajdonában volt a közeli Olga majori vadászkastély, és minden ősszel ellátogattak szarvas vadászatra. Egyik vadászat alkalmával Rákóczi fejedelem Mária Teréziával úgy, mint te, itt pihentek meg. Ezért hívnak „Rákóczi Tölgynek”. A közhiedelem szerint ő ültetett engem, viszont ez nem igaz, én már akkor daliás legény voltam.
  • Mondj nekem még valami érdekes történetet! Lassan minden faágadhoz tudok egy történelmi időpontot.
  • Na, rendben. Az emberiség egyik legszomorúbb eseménye a II. világháború, ami sajnos engem se került el. 1944 őszén német nehézbombázó repülőgépek haladtak déli irányba, melyeket fürge mozgású angol vadászrepülők támadtak meg. A németek, hogy könnyebben meneküljenek, az összes bombájukat a szomszédos salomfai hegyre dobták, és egy repesz engem is eltalált a törzsemen. Ha közelebb jössz, meg tudod nézni.
  • Tényleg, nagyon ronda foltot hagyott a bomba. Nem fájt?
  • Nem, mert mi fák, nem érzünk olyan fájdalmat, mint az emberek.
  • Szépeket meséltél. Köszönöm, hogy egy időutazásnak lehettem részese, ami egy folyosón át az égig mutat a legfelső faágadig. Búcsúzóul megölellek, de ígérd meg, ha még valaki híres ember után érdeklődik, engem is megemlítesz.
  • Azt gondolhatod, hogy megemlítelek, hiszen a beszélgetésünk során megkedveltelek.

Ekkor újra nagy szél kerekedett, és a fa nem szólt többet. Így hát véget ért a mi kirándulásunk és az én égi utazásom is. Akárhányszor voltam ott, a tölgy mély hangját soha többé nem hallottam.

 

                                                                                  Pais Janka

                                                                                  5. osztályos tanuló